Ahonnan a szél fújt
Valamikor régen a tündérkirályságban egyesült volt a fekete és a színes kastély. Az uralkodó Melánia királynő, aki igazságosan uralkodott. Férje a szellemek oldalán harcolt, ezért sokat volt távol.
A királynő tudta, hogy nagyon fontos a tündérek és a szellemek közötti szövetség. Unokatestvérét a szellemek uralkodója vette feleségül. Fáradtan ült le trónszékébe, mikor kopogtak.
- Szabad.
- Elnézést felség a zavarásért, de a tiszteletreméltó jós veled óhajt beszélni. – Döníz, a királynő bizalmasa zavartan lehajtotta a fejét.
- Beengedheted. – lány erre maghajolt, azután kiment az ajtón, beengedve a vendéget.
- Tiszteletem felség. – a jós meghajolt, már amennyire fájós háta engedte.
- Tiszteletreméltó Theiresias ne hajolj le előttem. Kérlek, ülj le. Parancsolsz esetleg valamit inni?
- Nem felség. Ne erőltesd túl magadat, árt a terhességednek. – erre a nő halványan elpirult.
- Még nem mondtam senkinek, megvárom Prímuszt vele.
- Értem. – az öreg jós hirtelen megsajnálta a nőt, a jövő miatt.
- Minek köszönhetem a látogatásodat nagytiszteletű?
- Azt mondtad, ha valamit észreveszek, azonnal szóljak neked.
- Valóban. Kezdheted.
- Születik két gyermek egy éjszaka, mégis két éjszaka. 15 év múlva a két fiatal között viszály alakul ki, mely mindenkire hat. Az ország kettészakad a háborúban, amit ők kezdenek. Az egyik hamar meghal, de örököst hagy hátra ő is és a másik is. – az uralkodó szeme kitágult a hallottak miatt.
- Ki az a két gyermek?
- Nem tudni felség. A gömb nem árulja el.
- Ez bosszantó. Meg kell keresni őket és felügyelet alá tenni. Nem tudsz velük kapcsolatban semmit?
- Nem.
- Nagytiszteletű kérdezd meg Szapphót, ő segíthet neked.
- Én vele nem dolgozom. Nem ért a jövendöléshez. – az öreg bosszankodva nézett a nőre, aki elmosolyodott a szavakra.
- Akkor ne beszélj vele. – arca ismét komoly lett.- Ki kell deríteni a kilétüket.
- Felség, van még egy dolog.
- Igen?
- A gömb meghibásodott a jövendölés miatt. El kell vinnem a mesteremhez, csak ő tudja megjavítani.
- Mennyi időt vesz ez igénybe?
- A javítás nem sokat, de a mester érzi a halála közeledtét, ezért meg akar valamire tanítani.
- Értem. Mikor térnél vissza?
- Nem tudom. A végső tudás felé vezető út nagyon hosszú. Lehet, hogy éveket vesz igénybe.
- Nem örülök neki, de menj, ha menned kell.
- Még ma indulok. Ég önnel felség. – a jós mélyen meghajolt, majd távozott.
- Ég önnel.
Melánia magára maradt a gondokkal. Gondolta, meglátogatja barátnőjét.
- Szapphó?
- Üdvözöllek. – a fiatal nő egy asztalnál ült és olvasott.
- Mit olvasol? Egy újabb vers a szerelmedről?
- Nem leírtam azt, amit láttam álmomban.
- Mi az?
- Egy csodálatos lány, akinek hosszú fekete haja van és gyönyörű arca.
- Egy újabb szerelem?
- Nem. A jövő gyermeke. A távoli jövőé. – Melánia erre felkapta a fejét.
- A jövő gyermeke? Milyen?
- Boldogtalan. Szemeiből sugárzik a fájdalom és a szeretet utáni vágy. Kétségbeesetten harcol, de nem látja értelmét a háborúnak. Az erő benne van. Friss és egészség, ez a jelentése.
- Theiresias azt mondta, hogy születik két gyermek, akik háborút és ország szakadást okoznak.
- Theiresias? – a lány elhúzta a száját.
- Mi bajod van vele? A nagyapád!
- Nem képes beismerni, hogy van tehetségem és belelátok a jövőbe. Én nem egy ócska gömbbel teszem, hanem művészettel.
- Ez biztosan nem igazi ok a kapcsolatokra.
- Igazad van. Sose bocsátotta meg apámnak, hogy egy művészt vett feleségül. Én az anyámra hasonlítok, akit ő gyűlölt.
- Nem valami jó dolog ezt érezni.
-Nem. Most siess a trónterembe, mert jó hírt kapsz. Óvatosan, a te állapotodban veszélyes a futás.
- Te is tudsz róla?
- Hát persze. – bíztatóan mosolygott a nőre.
A szép királynő szaladt a palotába, de meg kellett állnia útközben, mert egy furcsa ütést érzett a hasában. Boldogan elmosolyodott, tudta a gyermeke lesz az. Mosolyogva tárta ki a társalgó ajtaját, de megtorpant a bejáratnál. Férje a trónszéken ült és a hangokra fordult meg. Prímusz végigmérte feleségét. Gyönyörű volt, ahogy kifulladva levegő után kapkodott, arca kipirult. Meg kell érinteni, mert elveszik különben. Felállt és a nőhöz sétált.
- Melánia, örülök, hogy látlak. – szájához emelte felesége ápolt kezét.
- Üdvözöllek otthonodban. – férjére nézett, de nem bírta tovább, szorosan átölelte a szellemet.
Prímusz magához szorította a törékeny testet, lehajolt, száját a nő ajkaira szorította. Hiányzott a felesége, de nem volt nagyon ideje ezen gondolkoznia. Elengedte kedvesét és egy kényelmes bútorhoz vezette, vele szemben leült. Sokáig hallgatott, nézte a nőt, akit elvett feleségül, lemondva a saját trónjáról.
- Ugye nem kell megint elmenned egy újabb háborúba? – a királynő hangjában érezni lehetett a félelmet.
- Egyenlőre nem. Legyőztük a felkelők seregét. – arca elkomorult a harc említésénél.
- Mondanom kell valamit. Csodálatos hírem van. – elpirult izgalmában, de mielőtt mondhatta volna, kopogás zavarta őket meg.
- Felség, elnézést a zavarásért. Sürgős üzenet jött Dáriusz fejedelemtől. – Hümér, a király leghűségesebb embere, egyben legjobb barátja, zavartan nézett az uralkodó párra. Biztos rosszkor jött.
- Add ide. Most elmehetsz. – gyorsan elolvasta a rövid üzenetet, és bosszankodva eltette.
- Valami baj van? – felesége érdeklődve nézett rá.
- Újabb háború lesz, ha nem tudja elintézni a diplomáciai tárgyalásokat. Oda kell mennem.
- Nem hiszem el, hogy valaki ennyire ügyetlen legyen. –a nő magából kikelve dühöngött, mire a másik meglepetten nézett rá.
- Te is tudod, hogy nem vezetőnek szánták őt, és nem tanulta még meg.
- Öt éve uralkodik, ez az idő bőven elég. Nem is akarja megtanulni, csak téged rángat el az otthonodból. – dühösen dobbantott egyet.
- Te is nagyon jól tudod, hogy engem az uralkodásra neveltek születésemtől kezdve. Én vagyok az első szülött. Mindent meg tanultam az uralkodásról és tudok vezetni egy tárgyalást. – De nem te vagy a szellemek fejedelem.
- Persze, hogy nem mert… - idegesen elhallgatott.
- Mert feleségül vettél engem, a tündérkirályság örökösét. – fejezte be a mondatot a nő szomorúan.
- Ne beszéljünk erről most. Hümér gyere be. – kiáltotta hűséges szolgájának.
- Itt vagyok felség.
- Most indulunk. Készen állsz?
- Igen.
- Hamarosan találkozunk kedvesem. – megcsókolta a nő kezét és elment.
- A királynő nem tűnik, túl boldognak.
- Megint előjött, az „Én hibám, hogy nem lettél fejedelem” téma. Nem képes megérteni, hogy ez most már mindegy. – dühösen markolta meg a kardját.
- Miért nem beszélitek ezt meg.
- Felesleges, mert nekiáll sírni. – legszívesebben abbahagyta volna a beszélgetést.
- Mindannyian tudtuk, beleértve őt is, hogy nagyon akartál uralkodni. Egész fiatalkorodat erre áldoztad. Te voltál az örökös, de lemondtál erről.
- Hagyjuk a múltat és igyekezzünk.
- Ezt nem hiszem el! Most pihenhetnék, erre elrángatnak a kényelmes lakosztályomból, mert nem képesek elintézni egy tárgyalást. – méltatlankodva csapott a levegőbe.
- Vigyázz a szádra! Hiába vagy a Nyugat urának a kisebbik fia, a törvény rád is vonatkozik.
- Tudom. – savanyú arccal válaszolt. – Mikor érünk vissza?
- Nem tudom. Minél előbb, annál jobb. Nincs kedvem megint sokáig maradni. – unottan nézet barátjára, aki megértően bólogatott.
- Én is szívesebben vagyok tündérhonban. Itt olyan gyönyörűek a nők. Ráadásul sokkal kedvesebbek.
- Vajon miért is mondod ezt? Emlékszem már. Kelet Lány jól megpofozott egy csók miatt. – az uralkodó elnevette magát az emléken.
- Rendes vagy, hogy emlékeztetsz erre a kínos esetre. Érjünk már vissza, kellene egy kis jövőkép nekem.
- Theiresias elment. Nem tudja a jövődet eléd tárni. Különben se szereti, ha zavarják. Majd ő akkor jósol, mikor jónak látja.
- Nem rá gondoltam, hanem Szapphóra. Ő nem morog, ha kérdezem, inkább válaszol. Olyan csodálatos teremtmény!
- Te is tudod, hogy ő különbözik a többi nőtől.
- Ettől olyan különleges. Nincs esélyem nála, sajnos. Miért kell neki egy ki talált nőért rajongania!
- Nos barátom, falba ütköztél. Azért sok szerencsét a hódításaidhoz, hátha jutsz valami eredményre.
- Kösz. Na tényleg igyekezzünk.
Ez alatt Melánia szomorúan ült a szobájában. Megint annál a témánál ragadtak le. A nő felsóhajtott. Igen, tényleg az ő hibája volt ez az egész. Nem tehetett mást akkor, csak így tudta megszerezni magának a tökéletes férfit. Mindenre emlékszik, ami akkor történt.
Az egyik fogadószobában ült és hangtalanul sírt. Akkor lépett be ő teljes valóságban. Mikor észrevette a síró nőt odament hozzá és átölelte, mire a lány felnézett rá. Nem bírták ki. A csók olyan heves volt, amit nem lehet elfelejteni. Ezt a pillanatot zavarta meg néhány nagyon fontos személy. Nem vetették a szemükre, elvégre fiatalok voltak, de vállalni kellett a dolgot. A törvény szerint ők most már összetartoznak. Valamelyiküknek le kellett mondani a trónról, mert összeházasodtak. Melánia szívesen megtette volna, de nem volt testvére, se rokona, aki alkalmasnak lehetett tekinteni. Így Prímuszra hárult a felelősség, és ő átadta az öccsének a hatalmat. A nő érezte mennyire fájdalmas lehetett ez a férfinak. Napokig képtelen volt Melánia szemébe nézni, mert harag áradt Prímusz tekintetéből. Aztán megbékélt egy idő után, de a tüske örökre megmaradt. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
