A szépség és a szörnyeteg
Ellina félt, mert apja tekintete semmi jót nem ígért. Túl volt már ahhoz egy két igen kemény leckén, hogy megtanulja jobb ezeket elkerülni.
Átkozta a fejét, hogy ennyire kikelt önmagából, de hát nem tudott változtatni a természetén. Mióta az eszét tudta ilyen volt, és ezen apja hozzáállása sem segített. Hiszen most is Draco miatt engedte szabadjára az indulatait. És most itt áll, apja tekintete majdnem átdöfi, és várja, hogy mi lesz a büntetése.
Draco idegtépő lassúsággal, megkerülte az asztalt és visszaült a helyére, majd lányára emelte jéghideg tekintetét.
- Azt hittem, hogy ez alatt a tizenhat év alatt sikerült beléd nevelnem némi jómodort, de csalódnom kellett, mint már oly sokszor, teszem hozzá – az asztalra könyökölt, majd összekulcsolta ujjait és keze fölött nézett Elliánra. – Úgy hogy szégyen szemre, kénytelen vagyok újra tanítani téged. Ülj le – mondta a mágus egyszerűen.
Ellina nem akart ellenkezni, értelmetlen lett volna. Leült a székére és várt, mert tudta, a lecke csak most kezdődik.
- Húzd ki magad – parancsolt rá az apja. – A kezed szorítsd a tested mellé, a fejed egyenesen tartsd, ahogy úri nőhöz illik. – Ellina kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Már kiskorában is utálta az illemtan órákat, mert ezek a pozitúrák nem csak kényelmetlenek, de egy idő után borzasztó fárasztóak is voltak, de még mindig nem értette apja mit akar kihozni ebből. Komolyan visszamennek az óvodába, hogy ülni tanítják?
De Dracónak más tervei voltak.
- És most várunk – mondta egyszerűen. – Így ülsz addig, amíg én azt nem mondom, hogy megmozdulhatsz. Egy apró rezdülést sem akarok látni. Remélem megértetted. – Draco pálcaintésére megjelent egy újság. A férfi kényelmesen elhelyezkedett, lábait keresztbe vetette, és belemélyedt az aznapi hírekbe.
Ellina nem hitte el, hogy ezt apja komolyan gondolja. Hisz így ülni öt percnél tovább egyenlő a lehetetlennel, anélkül, hogy valaki megmozduljon. Már most elkezdtek fájnia karjai, de kapizsgálta mire megy ki a játék.
Tíz perc telt el síri csendben. A mágus fel sem pillantott a Prófétából, de mégis mikor lánya keze megremegett, intett egyet a pálcájával, mire annak hátán egy hatalmas ütés csattant.
Ellina a fájdalomtól és a hirtelenségtől felsikított.
- Azt hittem világosan beszéltem – mondta Darco feltekintve az újságból, úgy mintha az közölné, hogy szép idejük lesz ma. – Egy rezdülést sem akarok látni.
Ellina szemei elkerekedtek, nem hitte el azt, hogy az apja komolyan ennyire kegyetlen lehet. Hiszen lehetetlen így ülni minden rezdülés nélkül. De eltökélte, kitart, amíg csak lehetséges.
Újabb tíz perc telt el, és Ellina egyre jobban fáradt, minden izma kegyelemért könyörgött, egyszerűen nem tudott mit tenni a remegés ellen, apja büntetése pedig nem késett el.
Ám ez már nem érte olyan váratlanul a lányt, így hang nélkül tudta elviselni az ütést. Utolsó erejével harcolt a mozgás ellen, ami még pár percig sikerült is neki, de ezek után izmai felmondták a szolgálatot, és a csapások sorozatban érkeztek a hátára, úgy hogy ruhája alól már bőre is kilátszott.
- Kérlek, hagyd abba – kiáltotta. Nem bírta tovább, az asztallapra borult. Draco csak felhúzta a szemöldökét, de az ütések nem álltak meg.
- Miért legyek tekintettel a kérésedre? Te tekintettel voltál a társaságra ebéd alatt?
- Apa, kérlek – Ellina szemeiből kibuggyantak az első könnycseppek, de ekkor az ajtó szinte kirobbant a helyéről.
- Draco, elég legyen! – kiabálta Constance, majd odaszaladt a síró lányhoz. – Mondd csak, nem látod, hogy felsebezted a hátát? Milyen apa vagy te?! – ez Draco lelkébe talált. Ez az egy kérdés, amit már annyiszor feltett magának, és amire soha nem tudott más választ adni, csak hogy: gyűlölni való. Elérte a célját, de akármennyire is tudta, hogy ennek így kell lennie, soha nem tudott megbékélni vele.
Ám ezt nem láthatták, így egyszerűen felállt, összehajtotta az újságot, majd kisétált a teremből, de még az ajtóból hátra szólt:
- Remélem ebből a leckéből tanultál, de ha nem csak szólj. Akár minden nap megismételhetjük – mondta majd kiment.
Ellina lelkében kavarogtak az érzések. A fájdalom, a szomorúság a gyötrelem, a düh, de akár mennyire is döntötte el, hogy utálni fogja ezt a boszorkány, a hála is megjelent.
Nem tudta meddig bírta volna még a leckét, így hálát adott, hogy Constance megjelent, de ezt a világért sem hozta volna a nő tudomására.
- Egyedül is megoldottam volna, nem kellett volna beleszólnia.
- Ne butáskodj már Ellina! Ezt te sem gondolhatod komolyan. Az apádnak nincsen joga így bánni veled. Azt hittem, hogy egy alapos fejmosást fogsz kapni, de amikor meghallottam az első sikolyt rögtön az ajtóhoz szaladtam – Miközben beszélten a keze, illetve az abban lévő pálca is folyamatosan járt, hogy meggyógyítsa a meggyötört hátat. – Tudom, hogy nem vagyok az anyád, és soha nem is akarok a helyére lépni, de nem fogom hagyni, hogy az apád úgy neveljen, ahogy a kutyákat szokás. Ezt az édesanyád sem hagyta volna. – Ellina erre a mondatra olyan hirtelen pattant fel, hogy Constance is hátrahőkölt.
- Soha nem fogom megtudni, hogy mit akart volna, mert meghalt, méghozzá az én hibámból – ez volt az utolsó csepp, abban a bizonyos pohárban, ahhoz hogy Ellina végképp kétségbeesve rohanjon ki a szobából.
Constance határozott mozdulattal nyitott be a dolgozószobába, amit Draco egy pillantással nyugtázott.
- Te mégis hogy gondoltad ezt? Komolyan azt hiszed, hogy ilyen eszközökhöz kell nyúlnod ezzel a szerencsétlen lánnyal szemben? Van neked szíved mondd csak? – Draco az irataiba mélyedt, s csupán egy szóra méltatta menyasszonyát:
- Befejezted? – Constance dühödt vadként ment oda az asztalhoz, és egyenesen kitépte az iratokat a férfi kezei közül.
- Csak most fogok belemelegedni – kihívó tekintettel meredt vőlegényére, aki megfontolt mozdulatokkal állt fel kerülte meg az asztalt és támaszkodott neki háttal.
- Kérlek szépen ne hozz ki te is a sodromból – mondta halkan, de szavaiból kiérződött a burkolt fenyegetés.
- Na ide figyelj Draco Malfoy, én azért mondtam igent a lánykérésre, mert azt hittem te egy jó ember vagy, azt hittem átlátok azon a rideg maszkon, amit viselsz, és talán segíthetek levetni azt. De amit a mai nap tettél, az még engem is kétségbe ejtett. Hiszen ő a lányod!
- Pontosan, jól látod a helyzetet. És minthogy a lányom, én döntöm el, hogy hogy gondoskodom a neveltetéséről. Ha azt látom a legmegfelelőbbnek, hogy ehhez kissé durvább eszközökhöz kell folyamodom, hát megteszem.
- Kicsit durvább eszközökről? Ennyi erővel egy cruciot is rászórhattál volna.
- Hm – gondolkodott el a férfi – ez nem is jutott eszembe, de ötletnek nem rossz. – Ekkor olyan dolog történt, ami még soha Draco Malfoy életében, ugyanis Constance keze egy hatalmas pofon kíséretében az arcán landolt.
- Hallod te mit beszélsz? Ismered te egyáltalán annak a lánynak az érzéseit? – már lendült volna a keze, egy újabb pofonra, ha a mágus el nem kapja, ám a megtorlást a boszorkány következő kérdése megállította. – Tudod te egyáltalán, hogy Ellina magát okolja az anyja haláláért?
Ez a kérdés, minden sérelmet elfeledtetett Dracóval.
Ez nem lehet… Nem lehet, hogy a lány magát okolja. De hát miért? Hiszen ő minden lehetséges dolgot megtett, hogy Ellina őt gyűlölje, mindenért, és őt hibáztassa Meredith haláláért is. Akkor mégis, hogy lehetséges az, hogy az a bolond lány saját magát okolja?
Észre sem vette, hogy még mindig szorítja Constance kezét, amíg az meg nem mozdult, hogy elhúzza azt.
- Ezt honnan tudod? – kérdezte meg a nőtől, szembe fordulva vele.
- Saját maga mondta, mielőtt zokogva kirohant az ebédlőből – válaszolt még mindig mérgesen a boszorkány.
Draco összeráncolt homlokkal állt dolgozója közepén.
Hát ennyire nem ismeret volna a lányát? Ő mostanáig azt hitte, hogy Ellina viselkedése, ellenszegülés, kiszámíthatatlansága mind mind azért van, hogy az ő iránta érzett gyűlöletét kimutassa, minden lehetséges dolgot megtéve, hogy őt idegesítse, vagy szégyenbe hozza.
Ezt nem fogja annyiban hagyni… Ki fogja deríteni, hogy mi az igazság.
Constance… igen, ezért választotta őt. Meg van benne a tűz és a mersz, hogy ellentmondjon neki. Hogy rávilágítson a hibáira, még ha minden erejével ágál is ellene. Ő az, aki valóban belát a maszk mögé, és talán, ha a sors engedi, előcsalogathatja a régi Draco Malfoyt. Talán…
De egy biztos, egy pofon nem lesz elég, és ezt vele is tudatni fogja.
Draco odahajolt menyasszonyához és megcsókolta, majd a tarkóját erősen megfogva a fülébe súgta:
- Ami a pofont illeti, ne próbáld meg még egyszer. Mert hidd el, vissza tudok ütni, anélkül, hogy hozzád érnék.
- Tudom – válaszolta a nő halkan. – De nem fogom engedni a benned élő szörnyet eluralkodni. Ismerlek Draco, nem olyan vagy, amilyennek mutatod magad, és ezt be fogom bizonyítani.
- Próbálkozz – válaszolta egyszerűen Draco -, de tudd, hogy egy szörnyhöz készülsz feleségül menni.
- Látszik, hogy nem olvastad a mugli mesét kedves – mosolyodott el Constance. – A végén a szörny herceggé változik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
