Az utolsó csepp a pohárban

Caleb éppen egy minisztériumi iratot olvasgatott, amikor egy házimanó jelent meg mellette, mélyen meghajolt, majd megszólalt.
- Caleb úrfi, az apja hívatja a dolgozószobájába, most azonnal – sipította éles hangon a manó.
- Igen, erre már vártam – mondta a fiú csak úgy magának, majd a manóhoz fordult. – Köszönöm, Barty, már megyek is – a kis lény meghajolt, és egy pukkanással eltűnt.

Draco az íróasztalára támaszkodva, lehajtott fejjel állt, és gondolkodott. Nem tudta, pontosan mit is kéne tenni a fiával, de abban biztos volt, hogy Caleb effajta viselkedését nem hagyhatja szó nélkül. Azonban ott volt az a tény is, hogy fia immár felnőtt, így nem büntetheti meg kisfiú módjára, de ennek ellenére az apja, és Caleb most átlépett egy bizonyos határt, amit nem kellett volna.
Az ajtón kopogtattak, Draco még egy pillanatig gondolkodott, majd megfordult, és dolgozóasztalának támaszkodva megszólalt:
- Gyere be!
Caleb lassan lépett be, majd maga mögött becsukva az ajtót, megállt a szoba közepén, és várt.
Percek teltek el, amíg csupán nézték a másikat, mintha ezzel a „csatával” egymás erejét próbálták volna felmérni. Küzdöttek, mint két ősi isten, akik a némaság csatájával próbálják a másikat maguk alá gyűrni, míg végül az apai hatalom győzött.

- Kérlek, bocsáss meg nekem, apám. Amilyen módon beszéltem veled, az nem elfogadható, ám azért, amiket mondtam, nem kérek bocsánatot – szólalt meg Caleb elsőként. Draco másodpercekig hallgatott, majd a lehető leghűvösebb hangon válaszolt.
- Nem tudom, honnan vetted a bátorságot, hogy kioktass engem, az apádat, de amit, és ahogyan mondtad, az soha semmilyen körülmények között nem lenne elfogadható. Mélységesen csalódtam benned, Caleb. Én nem ilyennek neveltelek. – Vett egy nagy levegőt majd folytatta, kissé emeltebb hangon. – Még is hogyan képzelted azt, hogy ilyen stílusban beszélhetsz velem?!
- Mondd, hogy nem volt igazam – válaszolt a fiú ugyanolyan hangnemben.
- Na ide figyelj, Caleb, ne merészelj ilyen hangon válaszolni nekem, mert Merlinre esküszöm nem állok jót magamért – mondta az apa, szinte már kiabálva.
- Miért, mit csinálsz velem apám, megversz, ahogyan Ellinát? Vagy esetleg megátkozol? – emelte fel a hangját az ifjabb Malfoy. – Bebizonyítod, hogy valóban az vagy, aminek mondtalak, egy szánalomra méltó… - ám nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Draco egy akkora pofont kevert le neki, amitől, ha kicsit gyengébb lett volna, elesik.
- Az APÁD vagyok, Caleb! – ordította Draco.
- Igen, és életemben először, szégyennel tölt el, ha erre gondolok – Draco megdermedt. Ez az egy mondat képes volt arra, hogy minden haragját elűzze, és helyébe csupán végtelen fájdalmat és ürességet hagyjon.
- Hát így állunk – mondta végül. – Akkor miért vagy még itt?
- Tessék? –kérdezte a fiú értetlenül.
- Nem foglak kényszeríteni, hogy egy olyan apával élj együtt, akit ennyire szégyellsz. Még ma elhagyhatod a Malfoy-kúriát. Kapsz elég pénzt, hogy saját lakást vehess, és természetesen, ha bármilyen támogatásra van szükséged, tudod, hol találsz.

Caleb csak hallgatott. Ő nem ezt akarta… Csupán segíteni szeretett volna a húgán, és az apján. De ha Draco így döntött, ő nem fog visszakozni, hiszen a Malfoyok büszkesége nem engedi.
- Ha ezt akarod, apám, már megyek is csomagolni – válaszolta, majd egy szó nélkül kiment az ajtón.
- Nem akarom fiam, de ez az egyetlen megoldás, hogy elmenekülj innen – suttogta Draco a szoba csöndjébe.


- NEM – kiáltotta Ellina. – Nem hagyhatsz itt, Caleb, nem teheted ezt velem! Könyörgöm, ne menj el. – A lány a történtek hallatára önkívületi állapotba került. Minden egyes porcikája remegett, homlokán izzadságcseppek jelentek meg, arca falfehéren „tündökölt” az ablakon beszűrődő fényben.
- Ellina, kérlek, nyugodj meg – próbálta csitítani húgát a férfi. – Ez nem azt jelenti, hogy minden kapcsolat megszűnik közöttünk. Hiszen mostanában nem láttuk egymást túl gyakran, nem lesz semmi változás. Sőt, lesz egy új lakásom, majd eljöhetsz meglátogatni – Ám a lányra semmilyen érv nem volt hatással. Lassan úgy tűnt, hogy csupán egy keskeny határ választja el attól, hogy összeroppanjon. Hiszen azzal, ha most a bátyja elmegy, az utolsó támasza tűnik el. És ha az eltűnik, ő is elveszett.
- Könyörgöm, Caleb, ne hagy itt. Miért büntetsz, mit tettem ellened?
- Ellina, térj már észhez – mondta Caleb kissé hangosabban. – Hogy juthat ilyen hülyeség az eszedbe? – a férfi, most már komolyan megijedt. Még soha nem látta húgát ilyen állapotban. Ezalatt a pár nap alatt, megállás nélkül küzdött az apjával, és nem maradt ideje „regenerálódni”, és most, kezd kifogyni az erejéből.
- Akkor miért? MIÉRT?
- Apánk úgy döntött, hogy ez lesz a legjobb megoldás mindkettőnknek, és nekem is ez a véleményem. De hidd el, hogy nem fog változni semmi, én attól még ugyanúgy megmaradok neked – a lány szeme felcsillant, mint aki most jött rá a titok nyitjára, ám ezzel együtt olyan kifejezés ült ki az arcára, amitől Caleb halálra rémült. Mintha ennyi év harc után, feladta volna a küzdelmet.
- Értem – mondta Ellina, majd hirtelen elhatározással feltépve az ajtót, kirohant a szobából. Már nem érdekelte semmi. Feladja… Megadja magát, ha az kell, mert ha Caleb elmegy, az számára egyenlő a véggel.
- Ellina – rohant utána Caleb, de már nem tudta megakadályozni húgát a céljának elérésében.

- MIÉRT! – üvöltötte a lány, miközben szinte rátörte az ajtót apjára. – Miért utálsz ennyire?
- Ellina, mégis hogy képzeled… - kezdte Draco felállva széléből, de lánya nem hagyta végigmondani a „beszédet”
- Mondd meg apám, miért utálsz ennyire? Hogyan gyűlölhetsz olyan mértékben, hogy az utolsó embert is elüldözöd a közelemből, aki valamennyire tudta tartani bennem a lelket? Mit tettem, hogy ilyen büntetést érdemeltem? Mit akarsz elérni, mondd?! Hogyan tudnék még vezekelni anyám haláláért? Tudom, tudom, hogy én vagyok a felelős érte. Tudom, hogy azt kívánod, bár ne születtem volna meg, vagy hogy bár én haltam meg volna anyám helyett.
Hidd el, én lennék a világon a legboldogabb, ha meg tudnám változtatni a múltat! Az életem adnám azért, hogy visszaadhassam őt neked. De nem tehetem! – egy pillanatra kifulladt. Kapkodta a levegőt, és érezte, hogy nagyon rövid időn belül elveszíti az eszméletét és a józan eszét, ha ezt így folytatja, de nem tudott megállni. – Könyörgöm neked, könyörülj meg rajtam, és ne vedd el tőlem az utolsó embert, aki szeret. Mert szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy érezzem, hogy valakinek fontos vagyok, hogy érezzem, hogy valakire számíthatok, hogy tudjam, hogy akármi történik, ő ott van. És ha most Caleb elmegy, az utolsó apró reményem is odavész. Büntetni akarsz? Kínozz meg! Kérlek téged, küldd rám az átkot, és tartsd rajtam, amíg mozgok, de esedezem neked, hogy ne küld el a bátyám. – Egyre nehezebben kapott levegőt, szinte már hörgött.

- Ellina – fogta meg Draco lánya vállait. –Ellina, nyugodj meg, kérlek. – Ám lánya szemeiből patakokban folytak a könnyek, miközben apja kéklő szemeibe nézett.
- Kérlek, apa – suttogta immár elhalló hangon. – Kérlek, ne tedd ezt velem. Győztél, feladom, csak Caleb hadd maradhasson. – Ez volt az utolsó mondat, mielőtt idegei felmondták a szolgálatot, és elveszítette az eszméletét.
- Ellina – rázta meg finoman Draco lánya testét, majd ráeszmélve, hogy mi is történt azonnal cselekedett.
- Caleb, azonnal vidd a szobájába és fektesd le, én is ott leszek egy percen belül. – A fiú szó nélkül követte apja utasítását, aki eközben, az egész „beszélgetést” végighallgató Constance segítségével, az egyik szekrényhez rohanva, kiválogatta a lányának szükséges bájitalokat, majd azonnal fia után indult.
- Constance, segíts ezeket megitatni vele. Caleb, jeges víz és törülköző – adta ki az utasításokat, majd miközben fia Ellina csuklóira és homlokára jeges vizes törülközőt tett, a hirtelen felszökkenő láz ellen, Constance óvatosan itatta a folyadékokat a lánnyal, miközben Draco minden egyes kortyot, az ujjával kísérve segített le a lánya torkán. Mind e közben egyetlen gondolta járt a fejében: - Nem veszíthetem el őt is, azt már nem élném túl…