Ellina álmodott. Édesanyja állt mellette és boldogan mosolygott rá. Hát megtörtént, valóra vált az álma. Újra láthatja őt, akire kisgyermekkora óta vágyik. Boldog volt, szinte szárnyalt a lelke.
De újra felnézve édesanyja arcára, szomorúság öntötte el a szívét. Meredith már nem mosolygott, hanem könnyek jelentek meg a szemében, és úgy nézte lányát.
- Anya – szólalt meg Ellina. – Anya, miért sírsz? Kérlek, ne sírj!
- Sírok, Ellina, miattad sírok. – Erre már a lány könnyei is megindultak.
- Mama, kérlek, ne sírj, nem tettem semmi rosszat.
- De igen, kislányom. Olyan dolgot tettél, amivel a lehető legnagyobb szomorúságot okoztad nekem. Feladtad… Feladtad az életet és a küzdelmet, hogy jobbá tedd azt.
- Anya, te ezt nem érted. Nem láttad, hogy mik történtek. Nem láttad, hogy apa hogyan viselkedik velem. Gyűlöl engem, anya! Gyűlöl, mert miattam haltál meg. A puszta létezésem miatt gyűlöl engem. Ez az érzés odáig fajult, hogy most el akarta venni az utolsó embert is, aki az életet jelentette számomra. Milyen élet az olyan, édesanyám, ahol nincsen rád szükség? Ahol csupán egy féreg vagy, aki láttán mindenki késztetést érez, hogy eltaposson. Én csupán megkönnyítettem a dolgukat. Nekem nincs dolgom már azon a világon…

- Ellina, most úgy beszélsz, mintha nem is a lányom lennél. – A lány rémülten nézett anyja szemeibe, amikben végtelen csalódottságot fedezett fel. – Az önzés és az önsajnálat olyannyira elhatalmasodott rajtad, hogy nem látod tőlük a valóságot. Sőt, attól félek, hogy mindez úgy elvakított, hogy nem is akarod látni a dolgok mögött megbúvó igazságot.
Mondd csak, hányszor próbáltad megérteni édesapádat? Hányszor próbáltál amögé az álarc mögé nézni, ami az igazi arcát takarja el a világ, sőt a szerettei elöl? – Ellina csak hallgatott. Anyja szavai tüzes tőrként hasítottak a szívébe. – Azt mondod, hogy én nem láttam semmit, és ez az, ami a legjobban elszomorít, Ellina. Az, hogy azt hiszed, elhagytalak. Azt hiszed, magadra hagytalak, teljesen egyedül, nem törődve a sorsoddal.
Pedig én ott voltam. Minden egyes veszekedésnél, minden egyes büntetésnél, minden egyes nevetésnél, örömnél, és ott voltam akkor is, amikor először beszéltél Jamesszel. – A lány hirtelen kapta fel a fejét a név hallatára. – Igen, Ellina, életed minden apró történésénél ott voltam, és ezt te eleinte érezted is. Tudtam, hogy érzed a jelenlétem, még akkor is, ha nem látsz, és nem tudsz megérinteni. De aztán, ahogy múlt az idő, és te egyre inkább elsüllyedtél az általad és apád által létrehozott mocsárban, úgy kezdtél el engem is elfelejteni.

- Én SOHA! – kiáltotta Ellina kétségbeesetten.
- Elfelejtettél, Ellina. –Mondta Meredith szomorúan. – Annak ellenére, hogy nem lehettek közös emlékeink, te mindig tudtad, hogy én mit gondolnék a dolgokról. Ösztönösen megérezted, úgy, mintha ott lennék melletted. Aztán ez a „képességed” egyre inkább kezdett eltűnni, míg nem vált teljesen a feledés martalékává, abban a sötétségben, amit te teremtettél.
- Mit tehettem volna, anya? Apa tetté ilyenné az életem! A bűn az enyém volt, de a büntetést ő rótta ki rám.
- Jaj, Drágám – csóválta meg fejét a boszorkány. – Hát nem veszed észre. Te és apád… egymás tükörmásai vagytok. Ugyan az tűz, ugyanaz a szokás, ugyanaz az ízig-vérig mardekáros viselkedés. Ugyanúgy gondolkodtok, és ugyanúgy cselekedtek. Ha csak egy kicsit is megnézed magatokat, és valóban az igazságot keresed, te is pontosan látod azt, amiről beszélek. Édesapád rossz utat választott, egy olyan utat, amiről nagyon nehéz megtalálni a menekülést. Ezzel a döntéssel nem csak a te, de a saját maga életét is megkeserítve. Ő ugyanúgy magát okolja a halálomért, mint te.
- Ez lehetetlen – suttogta Ellina. – Hiszen engem gyűlöl azért, ami történt.
- Látod, kislányom. Engedd, hogy felnyíljon a szemed, engedd magadnak, hogy meglásd a valóságot. Apád valóban gyűlöl valakit a történtekért, de az nem te vagy… egy másik személyt gyűlöl, olyannyira, hogy a pokol tüzére kívánja, az pedig saját maga. Megveti és utálja magát. A halálomért, és azért, ahogy viselkedik veled. De ő egy Malfoy, pont, ahogy te, Ellina. Ha egy úton elindult, onnan soha nem visszakozik, bármi történjék is.
- De ha nem gyűlöl, miért viselkedik így velem? Miért törekszik arra, hogy minden egyes tettével megkeserítse az életem.
- Édesapád, egy borzasztóan makacs és büszke ember, Ellina. Ha rá is jön, hogy rossz úton jár, azt akkor sem ismerné be, ha ezen az élete múlna, főleg nem annak, aki ellen cselekedett. Nem ismerős ez a fajta hozzáállás? – A kislány lesütötte a szemeit. Hogy ne lenne ismerős ez a viselkedés? Hiszen ő is pont ilyen. Elég a közelmúltba visszatekinteni, és Constance-re vetni a pillantást.
- Úgy érzem, jó úton jársz – mosolyodott el kissé Meredith. – Engedd, hogy segítsek. Mutatok neked valamit – mondta, majd egy intésére megnyílt a padló kettejük között és Ellina, majdnem sikított egy hatalmasat. Saját magát látta, amint az ágyában fekszik. A homlokát Caleb törölgette egy vizes kendővel, míg Constance kis fiolák tartalmát próbálta megitatni vele, miközben apja próbálta finom mozdulatokkal megkönnyíteni annak lenyelését. Senki nem szólalt meg, de nem is kellettek szavak. A kétségbeesés, a félelem és a végtelen szeretet áradt mind hármójukból.

Ellina Constance-t nézve elszégyellte magát. Az a nő, akit ő többször vérig sértett, akivel oly minősíthetetlenül viselkedett, most ott áll mellette, és mindent megtesz, hogy megmentse, és mindezt nem az apja miatt. Hiszen egy pillantást sem vet Draco felé, hogy az látja-e, hogy ő mit csinál, hogy ő hogyan küzd a lánya életéért. Nem… Végig csak az eszméletlen arcocskát figyeli, bármilyen jel után kutatva, hogy hatnak a főzetek.

Caleb…A férfi szemeiből árad a kétségbeesés. Egész lénye félelmet sugároz. Talán még el is sírná magát, ha nem Malfoyból faragták volna. De, ahelyett, hogy összetörne, az érzelmek súlya alatt, teszi, amit tehet, minden egyes mozdulatát a tömény szeretettel átitatva teszi. Hosszú szőke haja szemébe lóg, ahogy húga fölé hajolva törölgeti annak izzadság cseppektől gyöngyöző homlokát, és talán imádkozik Ellina életéért.

Apja… A nagy Draco Malfoy. Az ő arcán semmit nem látni. Mintha az anyja által említett maszk, arca örök és maradandó részévé vált volna. Ellina csak nézte azt az embert, akiről egész idáig azt hitte, hogy teljes szívéből gyűlöli a saját lányát. Ahogy nézte azt a rideg, és érzelmektől mentes arcot egyre inkább nehezére esett, hogy higgyen édesanyjának. Már éppen azon volt, hogy ennek a véleményének hangot is ad, amikor megakadt valamin a szeme.
Apja szemein… Rájött, hogy még soha nem nézett apja szemeibe, de az is lehet, hogy mindig csak a felszínt látta, és soha nem volt kíváncsi a mögöttes dolgokra. Amennyire emlékezett ez a két szürke szempár valahányszor rátekintett, nem sugárzott más, csak ridegséget és haragot. De most… Egyszerűen képtelenség lett volna megfogalmazni, hogy mit is lát bennük. Apja szemei rabul ejtették őt, úgy ahogy még egy szempárnak sem sikerült. Annyi érzelem, annyi fájdalom, annyi szomorúság volt bennük egyszerre, hogy szinte képtelenségnek tartotta. Hiszen nem lehet ennyi érzelem egy emberben. Pláne nem az ő rideg, távolságtartó és jégszívű apjában.
De mégis… Hinnie kell a saját szemeinek, azok nem hazudhatnak neki.

- Látod? – kérdezte halkan édesanyja. – Ők lennének azok, akik nem látnak mást benned csupán egy férget, akit el kell taposni. És ő lenne az apád, aki oly mértékben gyűlöl, hogy életed minden egyes percét meg akarja keseríteni? – Ellina csak hallgatott. Nem tudta mit mondhatna. Azt sem tudta, hogy ő maga mit érez. Túl sok volt neki hirtelen ennyi minden. Úgy érzete, lelkében egy hatalmas hurrikán tombol, ami csupán felfordulást és békétlenséget hagyott maga után. Időre volt szüksége, rengeteg időre.

Anyja lágy simogatását érezte meg az arcán.
- Drága kicsi, Ellinám – mosolygott rá édesanyja. – Ideje visszatérned hozzájuk. – Ellina szemeiben újra könnycseppek jelentek meg.
- Hiszen csak most kaptalak vissza.
- Nem, drágám, én mindig a tied voltam, mióta élsz. És ígérem, ott leszek veled mindig, életed minden egyes percében. De ígérj meg nekem valamit. – Ellina anyja szemeibe nézett. – Ne felejts el engem, és ne felejtsd el, hogy ki vagy. Adj Constance-nek egy lehetőséget. Hidd el, nagyon jó ember. Tiszta szívű, és mindennél jobban szereti édesapádat.
És ami Dracót illeti… Tudom, hogy szereted őt, és mindennél jobban vágysz arra, hogy ő viszont szeressen. Hát akkor segíts neki, segíts, hogy ki tudja mutatni. És még valami, kicsim – mondta ki az utolsó szavakat Meredith. – Merj álmodni, kicsi Ellinám. Mert létezik a világban egy olyan ajtó, amit csak az álmodozók nyithatnak ki…


Ellina szemei lassan nyíltak ki, csak hogy a hirtelen fényre rögtön be is kelljen hunynia őket. Egy újabb óvatos próbálkozás következett. A szoba első látásra üres volt, csupán a nap első sugarai merészkedtek be a függöny által szabadon hagyott kis résen. A boszorkány az ablak felé fordította a fejét, és pillantása azonnal egy szürke szempárral találkozott, amely ezúttal a jól ismert álarcba olvadva, távolságtartó és hideg volt. De Ellina nem törődött ezzel, mert a maszk mögé látott. Immár mögé akart látni…