Te is fiam, Caleb?!
- Ellina, nem tudom, mit kezdjek veled – mondta halkan és fenyegetően Draco. – Félek tőle, hogy olyan büntetést kell adjak, ami egy árulóhoz méltó, és amiből egy életre megtanulod, hogy mi az ilyen boszorkányok sorsa.
- Apa, hát nem érzed milyen szánalmas vagy? – Caleb életében először olyan hangnemet mert megütni apjával szemben, hogy még önmaga is szégyenkezett volna, ha nem ebben a helyzetben vannak. – Azt hittem, hogy te nem olyan varázsló vagy, aki nem tud túllépni a sérelmein, és ezért tiszteltelek. De most már látom, hogy te sem látsz tovább saját magadnál, és ugyan olyan önző, sértődékeny férfi vagy, mint azok, akik a gyermekkori sérelmeikért mást büntetnek. Erre nincs szebb szó a szánalmasnál. – Draco azt hitte, hogy rosszul hall. Nem az a fajta ember volt, aki ilyen mérvű sértésre nem tud azonnal reagálni, és kamatostul megbosszulni azt, de ebben a pillanatban nem jutott szóhoz.
- Azt hiszem elfelejtetted, kivel beszélsz, Caleb – sziszegte jeges hangon.
- Nem, apám, pontosan tudom, hogy tisztelettel tartozom, de most nem tudlak tisztelni. A fiad vagyok és velem mindig úgy viselkedtél, mint a legjobb apa a világon. Mindig is úgy éreztem, hogy annál tökéletesebb gyermekkorom soha nem lehetett volna, mint amilyet megadtatok nekem. Mindig ott voltál, ha szükségem volt rád, ha kellett megbüntettél, de csak annyira, hogy tudjam, melyik a helyes út, amelyiket választanom kellett volna. Mellém álltál másokkal szemben és sosem lehetett semmi fontosabb, mint én, még anya sem. Talán vele álltam egy szinten, de sosem alacsonyabban. Aztán anya meghalt, és te ilyenné váltál, amilyen most vagy. – Draco csak hallgatott. Magát sem értette, de egy szó nélkül hallgatta a fiát. – Itt van Ellina, ő a lányod. Mégis úgy bánsz vele, mint egy szolgával, mint egy olyan emberrel, akihez semmi közöd. Mint egy vadlóval, akit be kell törni, bármi áron, azzal sem törődve, ha a sarkantyúd felsebzi a bőrét. Hát nem érzed, apám? Nem érzed mennyire igazságtalan vagy? Nem érzed, hogy a kegyetlenséged eltiporja az egyetlen lányod? Meddig csinálod ezt? Míg olyanná nem válik, mint te vagy?!
Draco az utolsó kérdéstől hátrahőkölt. Caleb… Ő soha nem beszélt így vele. Nem mintha nem mert volna, persze gyerekként volt egy-két visszaszólása, amiért megdorgálták, de mindig tudta, hol van az a bizonyos határ a gyermekcsíny és a tiszteletlenség között.
Minta fiú volt mindig is. Persze az ő ereiben is Malfoy-vér csörgedezett, így az iskolai évek nem szálltak el a tanárok által kirótt büntetőmunkák és a szülőktől kapott rivallók nélkül, de hát nem is gyerek a gyerek, ha nem próbálja ki, milyen „élni”.
De az, amit mondott, és ahogy mondta… Hideg vizes zuhanyként érte Dracót. Mintha most először szembesítették volna tetteivel és múltjával, ráadásul pont a fia.
Akármennyire is igaza volt Calebnek, ezt nem hagyhatta annyiban. Nem tehette meg, hogy a két gyermeke előtt megalázkodjon, és elveszítse büszkesége, no meg becsülete egy darabkáját. Azt soha…
Felvette legkeményebb álarcát, és úgy nézett fia szemébe, de nem tudta mit is mondhatna, végül úgy döntött rövidre zárja a kérdést.
- Ha nem te állnál velem szemben, fiam, az első szavaid után megátkoztalak volna úgy, hogy egy életre megtanuld, hogy egy Malfoyjal nem lehet így beszélni. Úgyhogy nagyon szépen megkérlek – a visszafojtott indulat csak úgy sugárzott a férfiből – takarodj ki innen, amíg szépen mondom. Mindkettőnk érdekében…
Caleb híres volt arról, hogy mindig tudta, hol kell meghúzni azt a bizonyos határvonalat, amit nem ajánlatos átlépni, és most tudta, itt van az a vonal. Elmondta, amit el kellett mondania, és tudta, hatással volt apjára, akármennyire is próbálja palástolni.
Ellinára vetett egy bátorító pillantást, és annak biztos tudatában, hogy legalább pár órára húga megmenekült apja haragjától, távozott, érezve azt, hogy apja nem fogja elfelejteni, amit hallott, és szavainak még bőven meg lesz a böjtje.
Draco nem mozdult, nem mondott egy szót sem, csupán egy pontot nézett, mint aki megfeledkezve arról, hogy bárki is van körülötte. Gondolkodott… Azon, amit Constance mondott nem is olyan régen, azon, amin lánya szobája felé menet töprengett, és azon, amit most a fia vágott a fejéhez.
Egyre inkább kezdett kirajzolódni előtte, hogy a tizenhat évvel ezelőtti döntése, igen rossz útra terelte őt. Mert nem hogy nem segített Ellinának túljutni anyja halálán, a boszorkány még saját magát hibáztatja érte. Ezenkívül, ha jobban belegondol, valóban, lánya egyre inkább kezd rá hasonlítani. Egy jégszívű emberre, aki a világ felé a kemény álarcot mutatja, de belül egy megtört boszorkányt hordoz.
Most jött rá, hogy lánya voltaképpen nem támadni akar, sem a stílusával, sem a magatartásával, csupán védekezik… a saját apja ellen. Mert még van benne annyi erő, hogy megpróbálja, hogy nem adja meg magát, hanem küzdjön a szörnyeteggé válás ellen. De ha jól érzékeli, vészesen fogy az ereje.
Draco megfordult és lányára nézett. Nem tudta, hogyan is kezdje, mit is mondhatna, hiszen Ellina most egy komolya fejmosásra, sőt, rosszabbra számít. Nem teheti meg, hogy magához vonja és megöleli. Nem. A lánya is mardekáros, biztosan csapdát szimatolna apja tettei mögött. És persze, Draco sem tud kifordulni önmagából. Nem tud az egyik percben jeges és kérlelhetetlen lenni, a másikban, pedig mindig áhított apává válni.
Talán már soha nem is tud úgy viselkedni, mint egy apa. Túl sok idő, túl sok történéssel. Talán Ellina már nem is tudná elfogadni, valószínűleg minden egyes közeledési szándékában, valamilyen lehetséges veszélyforrást látna. Talán már örökre elkésett…
Ellina félszegen nézett apjára. Mintha valamii megváltozott volna annak szemében. Mintha nem ugyan úgy nézne rá, mint öt perccel azelőtt. De ez lehetetlen. Draco Malfoy soha nem fog változni. Soha!
El kell fogadni, hogy köztük soha nem lesz olyan viszony, mint amelyről Caleb beszélt. Ez Ellinának olyan álom, amiről pontosan tudja, hogy soha nem válhat valóra. Nem csak apja miatt, hanem saját maga miatt is. Mert mi lenne, ha most hirtelen megölelné őt Draco. Biztosan halálra rémülne, hogy mire készül, és csak azon járna az agya, hogy milyen hátbatámadásra számíthat. Hiszen egy mardekárossal van dolga…
És az apja is valószínűleg hasonlóan gondolkodna, ha ő próbálna meg lépéseket tenni feléje. Ha ő lenne ezentúl olyan kislány, akiről mindig is álmodna egy apa. Draco sem látna mást cselekedeteiben, csak a lehetséges veszélyforrást, egy újabb kitörésre, vagy botrányra. És mi lenne ennek a következménye? Egy még rövidebb póráz, csak hogy maga mellett tudhassa, és felkészülhessen az esetleges „támadásokra”.
Ez az egész… lehetetlen.
Talán egyszer, mikor már külön élete lesz, és más fejjel gondolkodik, akkor meg fog tudni békélni apjával. Talán. De most? Félő egyikük sem lenne alkalmas rá, és ez már nem fog változik.
- Egyenlőre itt maradsz szobafogságban, amíg nem szólok. A baglyodat elkobzom, és eszedbe ne jusson más úton üzenetet váltani bármiféle söpredékkel.
- James nem söpredék – suttogta Ellina makacsul, de nem elég halkan ahhoz, hogy apja ne hallja meg. Draco lassan közeledett lánya felé, majd megfogva Ellina ingét, egészen az arcához húzta a lányt.
- Ne feszítsd túl a húrt, Ellina, ne akarj ennél is rosszabb helyzetbe kerülni. – Lassan engedte el lányát, majd hátralépett egy lépést. – Megértettél? – Ellina csak bólintott egyet, de egy szót sem szólt. Meg volt kavarodva. Máskor, ha ennyi lett volna a rovásán, már régen könyörgött volna apjának, hogy hagyja abba a büntetést. De most megúszta ennyivel? Mi történt? Itt valami nincs rendben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
